Valljuk be, a Vám és az Iskola utca sarkán álló Vastuskó kifejezetten csúnya, ormótlan emlékmű. Vonzereje, ha van, éppen durvaságában, fenyegető mivoltában rejlik − erre városrész vezetősége akaratlanul is rájátszott, mikor a szobrot, annak védelmében, vasrácsokkal vette körül. A tuskó ettől úgy hat, mint kegyetlen természeti istenség képe lenne: valami arctalan ősi bálvány, amit a budaiak csak tisztes távolságból mernek imádni. A hasonlat talán túlzó − mégis a budai vastuskó olyan archaikus erőt jelképez, amiről az írásbeliség alig, vagy csupán érintőlegesen emlékezik meg. Az 1700-as évek végén közszemlére állított tuskó eredetileg fából volt, s a céhesek íratlan hagyományai szerint a Budán munkát vállaló, tanuló vándorlegények dolguk végeztével belevertek egy-egy szöget: minden egyes indulattal vagy örömmel bevert szög az itt töltött éveket idézte − némán és tömegesen, mint a városi golyónyomok, vagy az izraeli zsidók sírokra helyezett kövei.

A tuskó később Víziváros egyik nevezetessége lett – még a Budán átutazó Andersen is megemlítette naplójában – kiállítási helye pedig idővel többször is változott: éveken keresztül egy fűszerüzlet kirakatában volt látható, majd egy másik kereskedésben, idővel pedig újra közterületre került. A műemlék már az 1920-as évek vége felé restaurálásra szorult, a József Nádor cég ’27-ben legalábbis tervezte felújítását. A problémára végleges megoldást az 1960-as csere jelentett, minek során a főváros az eredeti fa tuskó helyére egy szegecselt fémrönköt állított, a régit pedig múzeumba vitte. A ma is látható változat úgy néz ki, mint egy félresikerült modern térplasztika − csúnyának csúnya, eredeti üzenetét, a mementóként bevert szögeket elvesztette – de pár évtizedig biztosan kitart. Hogy utána mi lesz? Hát, készül egy újabb változat, még ha az eredeti tuskóval kapcsolatos információk, anekdoták addigra el is tűnnek majd. A következő dizájner talán üvegből vagy törhetetlen műanyagból formálja meg a rönköt – dudorait, ferdeségét pedig elsimítja, mint egy rossz ízlésű modernkedő korszak emlékezetét. A jövő vastuskója már egy áttetsző, tökéletes henger lesz, belsejében hangulatos fények pulzálnak, lényegét tekintve azonban marad, ami eddig is volt: időben sodródó kulturális mém − egy féltve őrzött, szépítgetett évszázados pöcök.

Koncz Tamás